Ismeritek Katie Hopkins sztoriját? Katie egy angol tévés személyiség, aki a fejébe vette, hogy - mintegy kísérletképp - három hónap alatt 20 kilót hízik, majd újabb három hónap után meg is szabadul a felesleges kilóktól. Katie előtte futott, odafigyelt az egészségére, majd hirtelen elkezdett napi 5000(!) kalóriát magába tömni… bizony, jól gondoljátok, Katie nem volt kispályás. A bátor nő kísérletét a TLC közvetítette, ami persze rengeteg támadást, intrikát váltott ki.
De miért írom le Nektek mindezt? Azért, mert - persze tágabb intervallummal -, de az ő története kísértetiesen hasonlít az enyémre.
Hol is kezdjem?
Azok a „szabad” 20-as évek, amikor még a bőröm , és nem csak a gatyák voltak sztreccsesek…
Rendszeresen sportoltam, futottam, odafigyeltem az étkezésemre és az egészségemre. Természetesnek véltem azt, hogy dögös, vékony csaj vagyok, hiszen nem is volt más opció. Jól néztem ki, és csak úgy ugrottam bele az 36-os nadrágaimba.
Amíg az ember vékony, fel sem tűnik neki, hogy ez milyen sokat is jelent. A testnek. A léleknek.
Így visszagondolva, nem tudtam kellőképp értékelni az olyan apró dolgokat, mint hogy gond nélkül felfuthatok a lépcsőn anélkül, hogy fújtatnék vagy az ájulás kerülgetne. És persze XS-es és S-es méretű ruha mindig van a boltokban, így nem kellett pironkodva odamennem az eladóhoz és megkérdezni azt, hogy ez a blúz van-e XL-es méretben. Vagy amíg az ember vékony, eszébe sem jut, hogy egyszer nem vehet fel sima trikókat, mert aki bizony elhízott, annak a karja is az, és azt bizony nem mutogatjuk. De soroljam csak: az órám szíjának növekedését, vagy hogy, hogy kerültek le a gyűrűim sorra az ujjaimról?!
Ezek olyan apró dolgokat, amiket így utólag már nagyon tudok értékelni!
…és tessék: tálalták a feketelevest!
Szóval sportoltam és élveztem a vékony emberek felhőtlen életét. Majd szerelembe estem és a szívem alá fészkelt 9 hónapra az én gyönyörű lányom, Anna. Csodálatos időszak volt, minden egyes percét imádtam. A tervezgetés, a felhőtlen öröm, no persze az ember hormonháztartása is hozzájárul a kilenc hónapnyi rózsaszín ködhöz. Persze, ezen időszak alatt az ember úgy érezheti, kiváltságos helyzetben van, hiszen kettő helyet eszik, így sokunkra szaladnak fel kilók, így voltam ezzel én is. Amikor megszületett a szépségem, a világ legboldogabb embere voltam. Aztán - ahogyan a szülés után természetesen lenni szokott - a futások elmaradoztak, a gyerkőc és vállalkozásom mellett nem is lett volna rá időm. Amikor aktívan visszamentem dolgozni, egyre kevésbé figyeltem oda arra, mit is eszek. Belefért egy finom kínai kaja, néha egy hambi sültkrumplival és egy kis fagyival. Mindig minden fontosabb volt: egy megbeszélés, a lányomért odaérni pontban 16.00-ra és a többi.
Ezen időszakomat egy mondat jellemzi a legőszintébben: „Nekem aztán ne segítsen senki!!!”
A testem az enyém volt-vagy csak azt gondoltam-, láttam minden egyes nap, így észre sem vettem, hogy egyre jobban jönnek fel a plusz kilók. Amikor fényképeket nézegettünk és megpillantottam a régi önmagam, csak legyintettem, hogy “ja, tudjátok, a terhességtől feljött egy pici!”. De igazából sohasem gondoltam bele mélyebben.…hiszen boldog voltam a testemben. Sőt! Most is az vagyok
Valami miatt - miatta - mégis úgy döntöttem, hogy változtatnom kell. Le kell fogynom és meg kell szabadulnom a feleslegtől….
Ha kíváncsi vagy rá, miért szántam rá magam, hogy ország-világ előtt fogyjak le, kattints rám a Facebookon vagy az Instagram oldalamon !
