Bár az életmódomban és az életvitelemben drasztikus változásra van szükség, előtte még mindenképp el kell, hogy meséljek egy sztorit, hiszen csak így lesz “kerek a történet”. Mielőtt eljött volna fordulópont én is végigfutottam azokat a szokásos köröket, amin egy átlagos túlsúlyos ember az élete során végigmegy.

Vagyis, hogy sziklaszilárd és mély elhatározással spanoltam fel magamat arra, hogy márpedig én bizony lefogyok, Isten engem úgy segéljen! !!!

…csak még előtte befejezem ezt a prezentációt. Csak még előtte megírom ezt a riportot. Még megeszem ezt az isteni tésztát, amit tegnap főztem, de utána már tényleg csak egészséges kajákat eszem. Most már kieszem a hűtőt, utána már CSAK diétás ételeket vásárolok!Ma nagyon fáj a fejem, felesleges így lemennem az edzőterembe. Különben is, kinéznek engem onnan, duci vagyok!!!

Észrevétlenül a kifogások és a majd holnapok nagymestere lettem. Néha persze zenére ugráltam egy picit vagy a lépcsőt választottam a lift helyett. De ezt csak azért, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet és elmondhassam, hogy ma is tettem valamit az egészségemért.

Valahol mélyen, legbelül persze tudtam, hogy ez nem helyes és sokkal többet kellene foglalkoznom ezzel. De majd inkább holnap...

 A döntés

Ugyanúgy indult, akárcsak a többi nap, annyi különbséggel, hogy be kellett ugranom a dokihoz a vérvizsgálat eredményéért. Magas volt a vérnyomásom, gyakran fájt, lüktetett a fejem és szorított a mellkasom, a háziorvos pedig azt mondta, hogy biztos, ami biztos alapon azért menjek el egy vérvizsgálatra.

Szóval elmentem az eredményért, a doki pedig egy kérdéssel fogadott: Mondja, ott szeretne lenni a lánya ballagásán? Azt hittem, csak valami viccet akart elsütni, gondoltam belemegyek a játékba. Persze, de az nem most lesz!

A doktor aztán nem szólt semmit, csak elém tolta a papírt és magyarázni kezdett.

 Extra magas koleszterin szint, emelkedett triglicerid és GGT és csak sorolta és sorolta a mozaikszavakat és a számomra teljesen idegenül csengő neveket. Én már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, minden teljesen elhomályosult még a hangja is, arra azonban tisztán emlékszem, amikor a következő mondatot a szemembe mondta:

“Ha így folytatja, nem biztos, hogy megéri a lánya ballagását.”

Becsültem, hogy ilyen őszinte, más orvosok talán csűrték-csavarták volna a dolgokat és én is jobban el tudtam volna bagatellizálni. Azonban a kendőzetlen őszinteség úgy arcon csapott, hogy alig tértem magamhoz.

Este is csak azon agyaltam, amit az orvos mondott. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy idő előtt magára hagyjam a kislányomat. Úgy éreztem, ha érte nem vagyok képes megváltozni, nem mondhatom azt, hogy jó anya vagyok, bármit is tettem eddig.

Amikor másnap felkeltem, már egy picit tisztább volt a fejem. Ez körülbelül két hete volt és úgy döntöttem, tessék, itt vagyok, beleállok.

 Vállalom a kihívást.

Ha Te is követnéd a fogyásom napi történetét, kövess a Facebookon.